dogwhisperer olvas

Majdnem három év telt el az utolsó bejegyzés óta. Már szinte meg is feledkeztem a blogról. Tanakodtam, mit is kéne kezdeni vele és arra jutottam, hogy elmesélem mi történt az utolsó bejegyzés óta. Ott kezdődött, hogy belecsöppentem egy igen komoly olvasási válságba, mégpedig az Anne Frank naplója olvasása közben. Nem gondolom, hogy megvisélt volna, viszont azon a nyáron, amikor olvastam elutaztunk a párommal Szlovéniába, a bledi tóhoz. Ott valami megváltozott bennem. Semmi misztikum, csak átértékeltem a teljes életem. De erről majd máskor. Ezt követően nem igazán találtam a helyem úgy sehol, sem a könyvek közt, sem a világban. Valami készült, ami mindent megváltoztatott, csak még nem tudtam, hogy mi az. Hogy legjobb barátnőmet idézzem egy igazán szép gondolattal: “ a lelked egy új fejezetre készül”. Kellett is, hiszen 2018. szeptemberében, egy szép napsütéses délelőtt a kezemben tartottam azt a bizonyos pozitív tesztet. Kisbabát vártam. A kislányom 2019. május 25. napján, hajnal 0

Észrevettétek-e már, hogy hamarabb jegyzitek meg, ha valami rossz dolog történik, mintha jó? A negatív érzelmeket kiváltó helyzetek mélyebb nyomot hagynak bennünk, hiszen intenzívebb érzést keltenek. Az ok nagyon egyszerű: evolúció. Ha belegondolsz, a halászó, vadászó, gyűjtögető elődeinknek mit kellett hamarabb megtanulni: azt, hogy melyik bokron édesebb a málna, vagy azt, hogy melyik barlangban lakik a kardfogú tigris? Nem, nem a málnát, hiszen az életben maradáshoz elengedhetetlen volt, hogy tudja, hol rejtőzik az ellenség és azt a területet nagy ívben el kellett kerülni.  Tehát a negatív tapasztalat váltotta ki belőlük  a védekezést, ami a túléléshez elengedhetetlen volt. Kénytelenek voltak a negatív élményre fókuszálni. Nekünk viszont már nem kell a barlangban élő kardfogú tigristől félnünk, az evolúció csodája mégis az, hogy ez a fajta védekezés megmaradt bennünk pár ezer évvel később is. A modern világ velejárója, hogy megállás nélkül stresszelünk, szorongunk, aggódunk,

Ki vagyok én? Honnan jövök, és hova tartok? Mik a céljaim és miket akarok elérni az életben? Egyáltalán hogyan tudom meg? Teljes káosz, pedig milyen egyszerűnek tűnik, hiszen saját magunkkal élünk együtt, velünk töltjük a legtöbb időt. Mégis sokan vannak, akiktől, ha megkérdezik ki vagy te, csak pislog nagyokat és nem is tudja mit kéne válaszolni. Az, hogy nem ismerjük saját magunkat egy hatalmas probléma, hiszen hogyan élünk úgy boldog, kiegyensúlyozott életet, hogy igazából nem tudjuk kik vagyunk, mi az ami boldoggá tesz? Nehéz kérdés, még nehezebb út, hiszen sok a buktató és sok sok idő, amíg megtaláljuk saját magunkat. Mégis érdemes belevágni, hiszen mi magunk vagyunk az egyetlen ember, aki születésünk pillanatától, halálunkig velünk van, életünk minden egyes pillanatában. Miért ne saját magunkat ismerjük a legjobban? Nagyon megéri... De hogyan is kezdjük? Nem könnyű kérdés. Vehetsz egy papírt és leírhatod, hogy mi a kedvenc ételed, italod, színed, helyed, hobbid. Majd g

Kicsit más téma, nem olvasós, nem könyves, inkább olyan, ami mindannyiunkat érint. Életem egy nagyon nehéz korszakát éltem az elmúlt pár hónapban és egyre jobban belesüllyedtem az önmarcangolásba. Olyannyira, hogy nem igazán tudtam örülni semminek, minden csak bosszantott, vagy idegesített. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy így fogom leélni az életem? Így akarok élni? Savanyú képpel mászkálni az utcán és utálattal nézni az emberekre? Nem... Szóval elkezdtem beleásni magam mindenféle önismereti, motivációs, önsegítő témába és nagyon izgalmas dolgokat találtam. Gondoltam megosztok pár dolgot Veletek is, hiszen nagyon fontos lenne, hogy ebben a rohanó világban legalább bennünk nyugalom legyen.  Észrevettétek már, hogy egy nap hányszor panaszkodtok valami miatt? Esik az eső, túl meleg van, esik a hó, lekéstem a buszt, nem köszönt a bolti eladó, és még sorolhatnám napokig. Ezzel szemben hányszor adtok hálát azért, amitek van? Van hova hazamenni, van meleg víz, amikor zuhanyzol

SPOILERES!! " David ​Pennington a saját szabályai szerint él: sikeres író és öntörvényű alak, aki mindenkit távol tart magától, a bátyját, Christ kivéve David élete azonban teljesen felborul, amikor Chris, a sikeres manhattani ügyvéd öngyilkosságot követ el a saját lakásában. Látszólag semmi sem indokolja a szörnyű tragédiát, hiszen a testvére mindig rendezett életet élt, sikeres volt a munkában és a magánéletben egyaránt.   David úgy dönt, megírja családjuk történetét, és megpróbál válaszokat találni Chris tettére. A nyugodt visszaemlékezést azonban bátyja volt menyasszonya, Amy megjelenése szakítja félbe. Ahogy David egyre mélyebbre merül a múlt sötét bugyraiban, és szembenéz a családjában történt szörnyűségekkel, Amy és ő egyre közelebb kerülnek egymáshoz…  Túl lehet-e lépni a múlt sebein és fájdalmain egy új élet reményében? Fel lehet-e dolgozni egy szeretett testvér halálát? Lehet-e jövője egy olyan kapcsolatnak, mely egy ilyen tragédia árnyékában születik?  Vajon Da

SPOILERES! " Nagyon ​ritka, de nagyon híres betegségben szenvedek. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok. Sosem lépek ki a házból. Már tizenhét éve. Csak anyu és az ápolónőm, Carla van itt velem.   Aztán egy napon egy költöztető cég teherautója áll meg a szomszéd ház előtt. Kinézek az ablakomon, és akkor meglátom őt. Magas, vékony, és csak feketét visel – fekete a pólója, a nadrágja, az edzőcipője, sőt még a kötött sapkája is, ami alól egyáltalán nem lóg ki a haja. Észreveszi, hogy őt figyelem, és megakad rajtam a tekintete. Csak nézzük egymást. Olly a neve.  Lehet, hogy nem lehet megjósolni a jövőt, de azért ezt-azt mégis meg lehet. Például nagyjából biztos vagyok benne, hogy bele fogok szeretni Ollyba. És szinte biztos, hogy annak katasztrófa lesz a vége." A történet szerint Madeline beteg, mindenre allergiás, így egy steril szobában él, nem mehet ki a lakásból. 18 éves koráig ez a normális számára. Ekkor költözik a szomszédba Olly, aki felforgatj

SPOILERES!   „‒ Külön, mégis együtt. Elválaszthatatlanul. Szóval… néhány napja biztosan tudtam, hogy Pax evett. Éreztem. Múlt éjjel megláttam a holdat, és tudtam, Pax is épp azt nézi, ugyanakkor. Gondolod, ha érzem, hogy Pax él, úgy is van?      ‒ Igen.” Pax és Peter azóta elválaszthatatlanok, hogy a fiú magához vette az elárvult kisrókát. Ám egy nap megtörténik az elképzelhetetlen: Peter apja bevonul a hadseregbe, és rákényszeríti a fiát, hogy szabadon eressze Paxot. Nagyapjánál, otthonától háromszáz mérföldnyire Peter rádöbben, hogy az ő helye nem ott van – hanem Pax mellett. Az egyre közeledő frontra fittyet hányva felkerekedik, hogy újra együtt lehessen barátjával. Hajtja a szeretet, a ragaszkodás és a keserűség. Eközben Pax, míg kitartóan várja, hogy kis gazdája visszatérjen, maga is kalandokba keveredik, és felfedezi a világot.  Szívbe markoló története barátságról, hűségről és arról, hogyan találjuk meg helyünket a világban." A Pax eredetileg gyermeke